Az éjszakába hulló fehér, fagyos hó alig volt sűrűbb, mint Tyimeske könnyei, pedig a híd végéig nem lehetett ellátni.

Tyimeske áthajolt a korláton, és a Tisza vizére meredt. Lassan átmászott, és háta mögött kapaszkodva dőlt lassan előre, lábai lassan csúsztak le a fagyott párkányról.

A nő bűntudatot érzett miközben belül, valahol mélyen némán ordított, kívülről még is olyan hangtalan volt, mint macska vadászat közben, mikor megbúvik a prédát lesve. Fejébe kérdések hada masírozott föl-alá nem engedve békét az érzelmeknek. Hogy hol rontotta el, s hogy hol bukott el, mint anya, nem tudta, csupán az emlékek cikáztak a szeme előtt.

Órákat zokogott így mire rájött, várják haza. Herde és Hencse, lányai, és első szerelme, aki már férje, Pósa. Ahogy kétségbeesése csillapodott óvatosan megfordult, és lábát egy korlátdíszre rakta, hogy vissza tudjon mászni, ám megcsúszott, és olyan gyorsan zuhant a mélybe, hogy kapaszkodni sem volt ideje, majd elnyelte őt a Tisza habja.

A kocsiban, mi a hídon parkolt eközben, megszólalt a telefon. Pósa hívta választalanul, s bár nem tudta, de ekkor már hiába, mert Tyimeske reménytelenül kapálózott, vízzel teli kabátja és ruhái húzták le a mélység sötétjébe. Úgy süllyedt el, mint egy kő.

Tyimeskét körülvevő rideg sötétség hirtelen mégis fényes melegséggé vált, így kinyitotta szemét és felállt. Hívőként tudta mi is ez, bár nehezen hitte el, hogy már meg halt. A fényben ítélet született, s hátán ezüst angyalszárnyak nőttek, fejére pedig glória került, ám Tyimeske ordítani kezdett. Nem, nem történhet meg ez vele! Nem itt a helye!

A furcsa, aranyló köd felszállt, és bezárult az új angyal mögött egy ajtó, min többet ki már nem mehet. előtte egy tó csillant fel, melyben családját látta. Az ötéves Hecskét, aki anyja után sír, Pósát, ki aggódva próbálja elérni szerelmét, és Herdét.

Herde egy csodaszép, tizenhét éves lány volt, kinek bűne csupán annyi, hogy egy nála sokkal idősebb drogcsempészbe lett szerelme, s a férfi mindig belevitte a tudatlan kislányt a rosszba. Tyimeske sosem tudta ezt magának megbocsájtani.

Bár Tyimeske az örök boldogságba került, végtelenül kétségbeesett volt. Ahogy teltek a napok az angyal rendíthetetlenül imádkozott nap, mint nap Herde biztonságáért, majd egy nap hirtelen egy új helyre került. Sötét, mégis kellemes környezetben találta magát, emlékei lassan szertefoszlottak, és semmivé váltak.

Herde hirtelen elengedte párja kezét, és hazaindult. Furcsán érezte magát, de nem a szakítás miatt, és rosszul sem volt, hanem egy új élet.

„Lelked a lányodért, lelked a lányodé”- hangzott az új ítélet.