Aisa előtt a sötét utcán hirtelen világosság támadt. Mintha reflektor világított volna a szemébe. A fájdalom, ami eddig kínozta, lassan elmúlt és az őt körülvevő zaj is elcsendesült.
            A mentő megérkezett, és a visítozó nőt kezelésbe vették, miközben Aisa pulzusát keresték, hiába.
            Aisa visszanézett. Látta magát. Látta, ahogy letakarják, látta az autót, ami elütötte, látta a nőt, aki vezetett, és most őrültként kiabál. Megfordult a fejében, hogy esetleg visszamegy, de a fény csak húzta maga felé, majd hirtelen beszippantotta. Más esetben félt volna, hiszen nem tudta mi történik vele, most mégsem fél, megkönnyebbült, mert ledobhatta gondjait a hétköznapokból.
            Megérkezett egy fényes szobába, aminek nem voltak falai. Olyan volt, mintha tejbe pottyant volna, csak éppen kapott levegő és száraz maradt. Ragyogott a fehér fény, de a szemét mégsem bántotta.

Egy ismeretlen nyelven egy ismeretlen hang szólt hozzá. Semmi ehhez foghatót nem tapasztalt még, mégis mindent ismert, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a hang a fejéből, vagy kívülről szólalt-e meg. A hang újraszólt, így ítélet született.

Aisa soha nem érzett sem szánalmat, sem bűntudatot, tehát azt sem bánta, hogy bérgyilkosnak vált belőle, hiszen semmit sem bánt.

A lába alatt megnyílt a fény és a sötétségbe zuhant, a pokolba száműzték az örökkévalóságig. Még a tisztító tűz lehetősségét sem kapta meg, nem mintha bánta volna. Igazából sosem érzett semmit, csupán logikája irányította.

Az évek teltek, és Aisa még mindig nem érzett semmit sem. Csak egy kép okozott neki némi furcsa érzést. Látomásszerűen felugró arc, melyet minden alkalommal felvillant előtte, amint lehunyta a szemét. Újra és újra.

Egy kicsiny gyermeket pillantott meg maga előtt. Egy óvodásét, akit megölt. Igazából nem tudta miért ölte meg, de hát a parancs, az parancs.

Régi álmok, újabb évek, újabb kérdések, és egy új érzés. Bűntudat. Aisát szinte gyilkolta ez az érzés, szökni akart, hogy jóvátehesse bűnét, vallani, felelni akart érte.

Aisa a pokoltüzében égett még mindíg, és látta, ahogy a feje fölött világosság nyílt. Tudta mit jelent ez, új ítélet született, még egy elítélt került a büntetés lángjai közé, bővül az alvilág létszáma. Látta is az angyalt, aki hozta a lelket a tisztító tűzből.

Aisa agyán egy gondolat szaladt át, s anélkül, hogy végig gondolta volna felugrott és elkapta az angyal szárnyát. Az angyal a mélybezuhant Aisával együtt a lángok felé, ám az angyal elrepült Aisa viszont a tűzben égett egy tollal a kezében. Ahogy a lány felnézett látta kisuhanni a teremtményt a bezáruló fényesség száján. Aisa arcán egy könnycsepp gördült végig. Lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni a pokolzaját a fejéből. Hirtelen a nyögések, sírások és sikítások megszűntek körülötte. Amikor a szemét kinyitotta újra a fényességben találta magát.

Aisából zokogva törtek ki a szavak, majd a tekintélyt parancsoló, égi hang megszólalt. A bérgyilkos jóvátételi lehetősséget kért, de ekkor a hang elhallgatott. Akkor egy angyalt látott maga mellett, ugyan azt a lényt, akinek a tollát még most is szorongatta, és meglepetésére a teremtmény a védelmére kelt, de Aisa nem is figyelt rájuk, mert bűntudata elnyomta a hangokat. Végig simította karját, és eszébe jutott a toll a kezében. A lény szárnyára nézett, hogy lássa azt, hogy ahol kitépte a tollat, ott kibuggyan a vér.

A gondolataitól kábult lány letörölte kezével a vért, és mint óvodás próbálta visszailleszteni a tollat a helyére, mintha az csak úgy visszatapadna, meggyógyulna.

Ezután Aisát újra a fény vakította el, majd hirtelen sötét lett. Új ítélet született.

Aisa fényt pillantott meg, de ez már nem a túlvilági fény volt. Ez sokkal ismerősebb volt annál, amit átélt az elmúlt években. Nyomást érzett, valami lökte őt a világosságba, aztán emberi hangot hallott, majd kezek ragadták meg a fényben. Óriási kezek, de nem is vette észre ugyanis emlékei lassan a homályba vesztek. Aisa mély levegőt vett, majd sírni kezdett. Felsírt.