Amikor Beatrice felébredt az apja házában találta magát. Felült az ágyban és értetlenül nézett körbe. Utolsó emlékében még a hintához ment, de nem volt benne biztos, hogy odaért-e.
   Lassan nyúlt a töltőjéhez, amin szokás szerint a mobilja pihent., amikor Lél a szobába lépett. Beatrice kérdőn nézett rá.
   -A hintánál voltál. Jöttél, ahogy megbeszéltük, de késtem… Sajnálom! –mondta Lél megbánóan. –Mire odaértem már összeestél… Az orvos azt mondta, hogy pihenj itthon!
   -Mennyi? –Beatrice szünetet tartott –Mennyi az idő?
   -Ne aggódj, apukád jól van! –válaszolt Lél a fel nem tett kérdésre.
   Beatrice apja egy ritka betegségben szenvedett. A betegség az agyára húzódott, így az amúgy nem halálos csak kezelhetetlen betegség sürgette a halálát. De még élt! Még szerelmetesen szerették egymást lányával!
   Beatrice volt az apja „Porcelán hencegnője” a „törhetetlen üvegkastélyban”, ahogy az apa volt a „Vas király”. Ez alkottat számukra a tökéletes békét és szépséget.
   Beatrice kimászott az ágyból és megkereste az apját, aki épp a lenyírt füvet nyírta le újra. Már majdnem teljesen le volt épülve csak néha lehetett vele beszélni. Beatrice először csak nézte, majd odament hozzá és adott neki egy puszit és hívta, hogy kezdődik a híradó.
    -Nem mondtam neki semmit. Nem akartam felzaklatni; azt sem tudta milyen nap van.
    -Szóval három napig feküdtem és az orvos csak azt mondta, hogy pihenjek?
    -Bízz bennem!
    -Lél, amióta azzal a libával jársz, velem nem is törődsz! Nem beszélsz velem és a bajban eltűnsz! Mi történt veled? Már csak a részeg „barátaidat” tudod levideózni, amikor már járni sem tudnak?
   -Látom egész jól vagy…
   -Kész az ebéd, ideadnád a tányérokat?
   Lél nem vitatkozott. Újabban egyszerűen figyelmen kívül hagyta, amikor meg nem akkor elintézte egy flegma „Mert meguntam!”-mal, amitől Beatrice csak jobban szenvedett.